A Morganti Birodalom fagyos, halottas éjszakájában egy fekete csuklyás alak rótta a kastélyba vezető kőutat. Léptei halkan kopogtak a néhol jéggel borított köveken, ruhája pedig suhogott, amikor a hűvös és csípős szélkorbács végighasított rajta. A fekete csuklya alól szabályos időközönként szürke párafelhő szivárgott elő, amit az alak ziháló légzése kísért. Rettenetesen fázott, ezért minden harmadik lépés után szorosabbra húzta magán vékony ruháját, holott ez nem sokat segített rajta.
Néhány kisebb kanyar után elérkezett a kastélyt a birodalom többi részétől elválasztó kőhídhoz, amelyen egy lélek sem tartózkodott. A mélyből felszűrődő hörgések elnémultak, és maga az erődítmény is teljesen kihaltnak tűnt. A csuklyás alak valószínűleg számított erre, vagy legalábbis nem döbbentette meg az emberek hiánya, hiszen nem állt meg egy pillanatra sem. Mivel a hídhoz nem tartozott semmiféle korlát, kicsit lassított tempóján, hiszen nem szeretett volna egy hirtelen mozdulatnak köszönhetően a tátongó mélységbe zuhanni.
A híd kövei rettenetesen csúszósak voltak, ráadásul jó néhány helyen több darab is hiányzott belőlük. A legveszélyesebbnek tűnő pont a híd túlsó vége előtti utolsó néhány méter volt, ahol egy hatalmas lyuk éktelenkedett, melynek átmérője körülbelül másfél méter lehetett. Átlépni kissé kockázatos vállalkozás lett volna így az alaknak meg kellett kerülnie, amit csak egy alig harminc centiméter széles útdarabon tehetett meg. Végül aztán sikerrel és épségben érkezett meg a híd túlsó peremére.
A kastély kapujánál ezúttal senki sem állt, aki feltartóztathatta volna az éjjeli vándort, aki így minden félelem nélkül lépett be a sötét erődítménybe. Az állandó némaság miatt szinte minden olyan hangot hallani lehetett, amit egyébként az átlagos emberi fül nem érzékelt volna: a csuklyás alak légzését, egyre gyorsuló szívverését, ruhájának halk hullámzását. Néhány méteres gyaloglást követően megpillantotta Amandorg kastélyának Főbástyáját, amely úgy tornyosult előtte, mint egy figyelmeztető mutatóujj. Közel s távol nem mutatkozott élet, amely egy ekkora kastélyban igencsak különös és szembeötlő dolognak számított. A Főbástya ajtaja sarkig nyitva állt, a mögötte felgyülemlett sötétség pedig fekete lyukként szívta magába a környező világ minden apró rezdülését.
A csuklyás alak néhány pillanatig megállt a bástya bejárata előtt, mintha valami különleges dologra számítana, majd megvonta a vállát és belépett az átláthatatlan sötétségbe. A telihold hirtelen megszűnő fényének köszönhetően az alak szeme néhány másodpercig még káprázott, majd miután hozzászokott a homályhoz, megpillantott magától nem messze egy vékony kőlépcsőt, melyből egy kígyóként tekergő lépcsősor indult ki, s folytatódott százötven méteren keresztül.
Nem állt meg pihenni. Nagy levegőt vett és elindult felfelé a lépcsőfokokon. A Főbástyába vágott széles réseken bevilágító holdfény néhol megvilágította az alak előtt heverő köveket, melyek csillogtak a rájuk rakódott kristályos porszemcséktől. A lépcsősor néhány métert és kanyart követően hirtelen eltűnt a csuklyás alak szeme elől, hiszen a bástya külső falán folytatódott tovább. Az éjjeli vándor óvatosan kilépett az ajtónagyságú résen, majd igyekezett nem lenézni az ürességbe. A távolság ugyanis közte és a föld között körülbelül ötven méter lehetett, és a lépcsőfokok sem voltak túlságosan szélesek. Elég lett volna egy rossz mozdulat, hogy lezuhanjon, és porrá zúzza az összes csontját. Végül azonban szerencsésen felért a legutolsó lépcsőfokhoz, amely egy tágas terembe vezetett, melyben szürke félhomály pislákolt. A szoba bejáratát szakadt, fekete függöny takarta el, amelyet vastag penészréteg borított. A csuklyás alak lassan odébb lökte a selyemből szőtt anyagot, majd belépett a néma terembe.
A pislákoló szürke fényt a helyiség jobb oldalán elhelyezett kandallóban pattogó tűz szolgáltatta, melynek jeges lángnyelvei vastag jégtakaróval fedték be a sötét falakat. A kandalló mellett néhány méterrel egy asztal állt, két rövidebbik oldalánál egy-egy székkel. Első ránézésre mindkettő üresnek tűnt, ám amikor az alak betette lábát a homályos szobába, a távolabb álló szék – amely egyébiránt háttal állt az idegennek – támlája mögül feldördült egy mély férfihang:
- Számítottam rá, hogy meglátogatsz! Nem is te lennél, ha nem derülnél bukásomon…
Azzal a hang gazdája felkelt ülőhelyéről és szembefordult a csuklyás alakkal. Amandorg volt az; arcán azonban ezúttal nyoma sem volt a szokásos kárörvendő mosolynak, vagy a megvetésnek. Ellenkezőleg: búskomorságot és döbbenetet tükrözött.
- Kérlek, ne türtőztesd magad – folytatta a király. – Nevess csak kedvedre!
- Félreismered a szándékaimat – felelte az idegen, majd hátravetette csuklyáját. Vállig érő barna haja volt, és csillogó kék szeme, amely azonban a szürke fényben halottasnak tűnt, és beesetté tette vékony arcát. – Sohasem ismertél igazán, és én sem értettelek soha téged… ahogyan magamat sem…
- Nagy szavak mögé bújsz, Manthes – jegyezte meg Amandorg. – Emiatt vagy olyan sebezhető és gyenge. Én túlléptem az elveiden, és bár ez szembeállított bennünket egymással, nem bántam meg a döntésemet. Hatalmasabb és erősebb vagyok, mint te. Ennek eléréséhez pedig csekély árnak tűnik a Szövetség feloszlatása…
- Hatalmasabb – ismételte tömény undorral a hangjában Manthes. – És erősebb… Szóval ez az oka annak, hogy elveszítetted a háborút? – kérdezte.
Amandorg lassan elmosolyodott.
- Büszkének érzed magad, ugye? Néhány napja még te sem gondoltad volna, hogy győzhettek. Reménykedni sem mertél benne, mert ugyebár a remény… nos, a remény érzése számodra idegen. Tévedtél, Manthes. Nagyon is jól ismerlek, és többet tudok rólad, mint hinnéd.
- Tehát azt is tudod, miért vagyok most itt?
- Sejtem – felelte Amandorg. – Bennem emberedre akadtál, méltó ellenfeled leszek. Bár mindent tőled tanultam, nemrég olyan hatalom birtokába kerültem, mely meghaladja a legvadabb álmaidat is.
Amandorg néhány másodperces hatásszünetet tartott, majd emelkedett hangon folytatta:
- Én készen állok a küzdelemre… remélem, te is…
Manthes kissé meglepettnek tűnt, ennek ellenére megőrizte a hidegvérét.
- Nem szükséges megküzdenünk egymással – szólalt meg végül. – Mindketten jól tudjuk, hogy te nyernél. Bevallom, amikor először hallottam, hogy felszabadítottad a Sötétséget, megdöbbentem. De miután minden részletet megtudtam veled kapcsolatban… Amandorg – ezt a nevet különösen kihangsúlyozta, mire a király összevonta szemöldökét. – Ezután rájöttem, hogy csakis a gyávaságodnak köszönheted korlátlan hatalmadat. Ha nem tartottál volna a Mágusok Szövetségének elkerülhetetlen bosszújától, nem menekültél volna Amandorg testébe. Patkány vagy egy süllyedő hajón, és ezt te is legalább olyan jól tudod, mint én.
Amandorg arcáról eltűnt a mosoly, és helyét dühös vicsorgás vette át. Bal kezét ökölbe szorította, és örvénylő tűzcsóvát lőtt Manthes felé, aki azonban egy egyszerű mozdulattal kitért a támadás elől, amely így kiröppent a széles bejáraton. Perzselő lángja végignyalta a vékony selyemfüggönyt, amely szinte egy pillanat alatt hamuvá és porrá égett.
- Mint már említettem – szólalt meg lakonikus nyugalommal Manthes –, párbajnak közöttünk nincs értelme. Sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb megoldást választottam arra, hogy végleg eltüntesselek ebből a világból. Megölni nem foglak, mert valószínűleg képtelen lennék rá, de az általam helyeselt módszer sem jobb. Senki sem fog tudni rólad. Egymagad leszel az idők végezetéig, vagy ameddig ki nem leheled a lelked.
- És mégis mi lenne az a módszer? – kérdezte megvető hangon Amandorg, mintha kételkedne abban, hogy létezik ilyen megoldás.
Manthes válasz helyett ruhája belső bélésébe nyúlt, majd lassan előhúzott onnan egy emberi koponyát, mely a hamuszürke lángok fényében kísértetiesen csillogott.
- Nem kétlem, hogy tudod, hol találtam ezt – mondta.
- Ötletem sincs – felelte Amandorg összeszűkülő szemekkel.
- Akkor azt tanácsolom, nézd meg jobban – azzal az asztal szélére helyezte a koponyát. – Nézd meg ezt a hosszúkás állkapocscsontot és a mély szemgödröket. Egy kicsit sem ismerős számodra, Mésiore?
Amandorg közelebb lépett az asztalhoz, és megvizsgálta a koponyát. Hozzá ugyan nem ért, azonban így is csakhamar felismerte.
- Ez az én koponyám – felelte végül.
- Pontosan – bólogatott Manthes. – A kastélyodhoz közel eső erdőben akadtam rá egy csontvázra, melyről szinte már teljesen lefoszlott a bőr és a hús. Eredetileg persze nem számítottam rá, hogy megtalálom a holttestedet, de most, hogy megleltem, nagyban megkönnyítette a dolgomat. Először természetesen nem tudhattam, hogy az a te csontvázad, de a bal kezén hiányzott egy ujj, így rögtön tudtam, hogy a feltételezésem igaz.
- És ez mégis mennyiben könnyíti meg a dolgodat? – kérdezte Amandorg. – A kettőnk közötti párbaj elkerülhetetlen, ha teljes győzelmet akarsz aratni.
- Ó, dehogyis – mosolyodott el Manthes. – Elfeledkezel arról, hogy te is varázsló vagy.
Ezekkel a szavakkal a derekához nyúlt, ébenfekete ruhája alól előrántott egy díszes markolatú tőrt és teljes erejéből az előtte heverő koponyába döfte. A fegyver olyan könnyedén szelte át a csontot, mintha legalábbis olvasztott ólomból lett volna. Amandorg arca ennek hatására kínzó fájdalomba torzult és a varázsló görcsösen a fejéhez kapott. Könyörtelen és perzselő kín gyötörte, ami miatt még a térdei is felmondták a szolgálatot és a király összeesett. Hangszálai beleremegtek a folytonos üvöltésbe, amit Manthes mosolyogva nézett végig, majd hirtelen kirántotta a tőrt a koponyából. Amandorg még néhány másodpercig a kőpadlón kuporgott, de miután a fájdalmai megszűntek, körbenézett és végigmérte az előtte álló Manthest, aki így szólt:
- Remélem, belátod, hogy legyőztelek, és ezek után gondolom, mondanom sem kell, hogy a Mágusok Szövetségének dicsőségében fog úszni a világ.
- Soha! – zihálta Amandorg. – Ameddig élek, nem!
A következő pillanatban ökölbe szorított jobb kezét előrenyújtotta, aminek hatására Manthes elképesztő sebességgel nekirepült a trónterem falának (amely ezer darabra tört szét), majd a varázsló kizuhant az erkélyen, és csak a bal kezével tudott megkapaszkodni a korlátban. Jobb kezében változatlanul erősen szorongatta a tőrt, majd nagy levegőt vett, s bevetve sajátos mágikus képességét, a repülést, felemelkedett, s olyan könnyedséggel siklott be a trónterembe vezető nyíláson át, mintha láthatatlan lépcsőkön gyalogolt volna.
- Szánalmas, ha csak ennyire vagy képes, Mésiore – suttogta erőtlenül Manthes. – Ismerd be, hogy vesztettél. Megölhetsz engem, de attól még a sereged nem tér vissza, hisz legyél bármily erős, élet és halál felett még te sem rendelkezhetsz.
Amandorg közelebb lépett Mantheshez, miközben jobb kezével felemelte az asztalon heverő koponyát, s lassan forgatta kezei között.
- Tudod, mit nem értek, Manthes? – kérdezte végül. – Hogy mi értelme ennek az egésznek. Legyőzhetetlen vagyok, ezt magad is beismerted, halálod pillanata csak tőlem függ, s bár a háborút elvesztettem, bármikor képes vagyok új sereget toborozni, hiszen minden evilági hatalom az én kezemben összpontosul.
- Azzal a különbséggel – szakította félbe Manthes –, hogy én mindezt megakadályozom.
A következő pillanatban összevont szemöldökkel meredt az Amandorg kezében lévő emberi koponyára, amely ennek hatására kiröppent a király kezéből. Ezt követően Manthes sem maradt tétlen: teljes erejéből elhajította a jobb kezében lévő tőrt, amely még a levegőben átszúrta a koponyát, s végül beleállt a szemközti falba.
Amandorgot újabb éles fájdalom döntötte le a lábáról, s a király hangszálai ismét megszenvedték a kínzó ordítást. Manthes önelégült mosollyal nyugtázta a látványt, majd elhaladt a földön fetrengő Amandorg mellett, a falhoz lépett, s lassan kihúzta a tőrt a mélyedésből, amelyen még mindig ott mozgott Mésiore koponyája.
- Elég! – ordította Amandorg. – Elég legyen! Hagyd abba!
- Nem, ameddig el nem ismered, hogy vesztettél – felelte Manthes.
- Soha! – bömbölte a király, s megpróbálta fájdalmát leküzdve rávetni magát az előtte álló varázslóra, aki azonban kicsit megforgatta a tőrt a koponyában. Amandorg ordítása az egész kastélyban visszhangot vert, de senki sem sietett a segítségére (tekintve, hogy az erődítmény teljesen üres volt).
Manthes legalábbis így gondolta. Néhány másodperc elteltével azonban egy hatalmas árnyalak jelent meg a Főtorony erkélyén. Manthes csak a vele szemben lévő falra vetülő árnyékból tudta meg, hogy áll mögötte valaki. Gyorsan megpördült a tengelye körül és szemben találta magát egy Amandorghoz hasonló szörnyeteggel, aki a kezében szorongatott valamit.
- Felség! – szólalt meg mély hangján. – Kiáltásokat hallottam. Ki ez az idegen?
- Öld meg! – ordította Amandorg. – Végezz a nyomorulttal!
A szörnyeteg ekkor rávetette magát Manthesre, aki azonban nem várta meg a végső pillanatot. Bal tenyeréből izzó sárga fénygömböt lőtt támadója felé, aki a következő pillanatban holtan esett össze. Nehéz teste hangos robajjal csapódott a fagyott kőpadlóba, kezéből pedig kiesett, amit az imént szorongatott. A hold halovány fényt vetett a különös tárgyra, amely valamiféle ékszer lehetett. Medalionját vékony aranylánc fogta körül. Manthes közelebb lépett hozzá, lehajolt és már készült felemelni a kőpadlóról, amikor Amandorg felkiáltott:
- Hozzá ne merj érni!
Manthes ennek ellenére mégiscsak felemelte a földről az ékszert, és érdeklődve lógatta maga elé a medaliont, amelyet rögtön vizsgálgatni kezdett a hold fényében.
Maga a medál körülbelül akkora lehetett, mint egy életerős férfi tenyere, anyaga pedig színarany volt. A közepén egy vérvörös kő csillogott a hold és a lángok gyenge fényében, melyet felülről egy szintén aranyból kiöntött nyolclábú pók ölelt át.
- Mi ez? – kérdezte Manthes, érezhető kíváncsisággal a hangjában. – És miért ilyen fontos a számodra?
- Semmi közöd hozzá! – kiáltotta Amandorg, aki kezdett hozzászokni a fejét gyötrő fájdalomhoz.
- Első ránézésre egyszerű nyakláncnak tűnik – folytatta Manthes –, de túl jól ismerlek ahhoz, hogy ezt elhiggyem. Áruld el, mi ez és megkíméllek a további szenvedéstől!
- Azt már nem! – felelte Amandorg. – Ehhez meg én ismerlek túlságosan jól.
Manthes tovább vizsgálta a különleges ékszert, amely lassan forgott az aranylánc végén, így a varázsló néhány másodperc elteltével megpillantotta a medalion hátoldalát, melybe a következő feliratot vésték:
Emianor u Amandorg y Mésiore
- Amandorg és Mésiore talizmánja? – kérdezte meghökkenve Manthes. – Komolyan ettől a kis kavicstól vártál védelmet?
- Sokkal több van benne, mint gondolnád – felelte rekedten Amandorg, aki már abbahagyta a kiáltozást.
- Nem kétlem. De ha nem bánod, ezt magamhoz veszem. A te kezedben még akár veszélyes fegyverré is válhat.
- Gyűlöllek! – kiáltotta Amandorg.
- Ez szíved joga – felelte derűs nyugalommal Manthes. – Most pedig nézzük, hogyan is intézhetnénk el, hogy ne jelents többé fenyegetettséget a világ számára!
Ezekkel a szavakkal Manthes a belső zsebébe csúsztatta a talizmánt, majd körbenézett a szürke fénnyel borított teremben.
- Igen szegényesen rendezted be a tróntermedet, Mésiore – szólalt meg néhány pillanatnyi hallgatás után.
A következő pillanatban azonban minden hang a torkán akadt, mivel Amandorg elrugaszkodott a hideg kőpadlótól és rávetette magát Manthesre, aki összeesett a több száz kilogrammos súly alatt. Jobb kezéből kiesett az átszúrt koponya, amely néhány másodpercig magatehetetlenül pörgött a földön, majd néhány fordulás után a tőr hegye megállította.
Amandorg erősen átszorította a varázsló torkát, aki bár mindkét kezével a szörnyeteg mancsához kapott, mégsem tudta lefejteni magáról a vastag, húsos ujjakat. Egyre nehezebben vette a levegőt, s a szemeibe is könnyek szöktek. Amandorg arcára kéjes élvezet ült, s még a nyál is kifolyt szája szélén, amely Manthes homlokára csöpögött.
A varázslót lassan a hányinger érzése kezdte kerülgetni, ugyanakkor jobban foglalkoztatta szorongatott helyzete. Érezte, hogy Amandorg lassan ruhájának belső bélésébe nyúl és kihúzza onnan az aranyló talizmánt.
- Most pedig végre veled is végzek – mennydörögte a király, és egyre erősebben szorongatta a varázsló nyakát.
Manthes látása kezdett homályosulni, amikor egyfajta belső ösztöntől vezérelve behajlította szabadon maradt jobb lábát, és térdével erőteljesen belerúgott az Amandorg két lába között lévő hajlatba, aki felordított a fájdalomtól, majd lefordult Manthes testéről.
A varázsló hörögve szívta magába az életet adó levegőt, majd lassan feltápászkodott, és felemelte a földről Mésiore koponyáját. Lassan kihúzta belőle a vékony tőrt, majd teljes erejéből a homlokcsontba döfte. A kastély falai beleremegtek Amandorg újabb ordításába, akit ez a fájdalom végül ledöntött a lábáról és a király elájult.
Manthes megmasszírozta a nyakát (még mindig érezte rajta az ujjak gyilkos szorítását), majd visszavette a királytól a talizmánt és ismét a zsebébe süllyesztette. Fogalma sem volt, miért tette ezt, de afelől kétségei sem voltak, hogy mivel Amandorg nyilván nem véletlenül készítette el az ékszert, a Mágusok Szövetségében jobb helye lesz.
Ezt követően azonban újabb problémával szembesült; magával Amandorggal. Mindenféleképpen meg akarta akadályozni, hogy további fenyegetettséget jelentsen a világ számára, de egy ekkora testet nehéz lett volna megmozdítani. Megölni nem akarta. Bár gyűlölte az előtte heverő szörnyeteget, azt, akinek több ezer ember köszönhette korai és váratlan halálát, mégis úgy érezte, hogy ha kivégezné, azzal lesüllyedne az ő szintjére, azt pedig egyáltalán nem akarta. A legjobb megoldásnak az tűnt, ha bezárja valahová a kastély egyik tárnájában. Ez ideális megoldásnak tűnt, mivel az erődítmény elhagyatottnak látszott, s nem volt nagy a valószínűsége, hogy a következő néhány évben bárki is betenné ide a lábát. Most, hogy ezt magában eldöntötte, már csak meg kellett mozdítania az ájult testet.
Jobb megoldás híján azt a módszert alkalmazta, melyet néhány héttel ezelőtt az Undarg-hegységben is használt Meharsa esetében: összeillesztette a tenyerét, magában koncentrált, majd Amandorg teste néhány centiméterrel a föld fölé emelkedett, és magatehetetlenül lebegett.
Innentől kezdve már csak egy biztonságos helyet kellett találnia Amandorg bezárásához, amit senki sem találhat meg. Lassan elindult a trónterem kijárata felé – Amandorg ólomnehéz teste pedig engedelmesen siklott utána. Óvatosan leereszkedett a vékony és a jégtől csúszóssá vált lépcsőkön, majd kilépett a Főtoronyból.
Sejtelme sem volt, hogy hol lehetnek a kastély tömlöcei – ha egyáltalán építettek ilyeneket. Hirtelen azonban megpillantott a várkaputól nem messze egy csapóajtót, amelynek körvonalai nem voltak befagyva, így Manthes arra a következtetésre jutott, hogy gyakran használják. Megérzése igaznak bizonyult.
Megragadta a csapóajtó nyitókallantyúját, majd különösebb megerőltetés nélkül kinyitotta azt. A széles vaslap hangosan csapódott a hideg talajba. Manthes óvatosan bemászott a vékony résen, majd körültekintően besegítette rajta Amandorg testét. Nem volt könnyű dolga, hiszen a király végtagjai folyton-folyvást beleütköztek a járat szegélyébe, de végül sikerült legyőznie ezt az akadályt is.
Ezt követően Manthes végighaladt egy vékony, lefelé vezető lépcsősoron, majd őszinte döbbenetére vastag fémrácsokat pillantott meg, alig néhány méterre attól a ponttól, ahová megérkezett. A legmeglepőbb dolog azonban mégsem ez volt: az egyik börtöncella legsötétebb sarkában egy világos ruhákba öltözött alak kuporgott. Fejével a fal felé fordult, így arca nem vált felismerhetővé, de „az ellenségem ellensége a barátom” alapon Manthes egyáltalán nem szembesült a félelem kellemetlen érzésével.
- Hahó! – szólalt meg halkan és bizonytalanul, ennek ellenére szavai visszhangot vertek a nyirkos falak között.
A fehér ruhás alak riadtan megmozdult. Fejét lassan Manthes felé fordította, de arca még mindig az árnyéktól rejtve maradt.
- Mésiore megint meg akar kínozni? – kérdezte az alak rekedtes hangján, s ösztönösen közelebb húzta magához vékony lábait.
- Nem vagyok szörnyeteg – felelte Manthes. – A Mágusok Szövetségének vezetője vagyok.
- Manthes? – kérdezte hirtelen döbbent hangon a földön fetrengő alak. – Te vagy az?
A varázsló ekkor közelebb lépett a cella ajtajához (Amandorg teste engedelmes kiskutyaként követte), s a fehér ruhás alak is feltápászkodott, majd kikecmergett a sarokból, így a mennyezeten nyílt résen át beszűrődő holdfény megvilágította az arcát.
- Orgamraf! – kiáltotta a döbbenettől elfúló hangon Manthes, mikor felismerte az illetőt. – Mit… mit keresel te itt?
- Fogoly vagyok – felelte a Bölcs. – Mésiore emberei elraboltak és ide zárattak. De te mit keresel itt?
- Megadtam a kegyelemdöfést Mésiore-nak – felelte a varázsló, a mögötte lebegő ájult testre mutatva. – Éppen azt terveztem, hogy bezárom ide, amikor rád találtam.
- Bezárod? – kérdezte meglepetten Orgamraf. – Miért nem végzel vele? Megérdemli…
- Nem tehetem – rázta a fejét Manthes. – Nem akarok az ő szintjére süllyedni. De ne aggódj, mindenre gondoltam.
- Hah, a mágusok örökös büszkesége – sziszegte Orgamraf. – Nem bánom! Tégy úgy, ahogy akarsz, csak szabadíts ki innen!
Manthes bólintott, majd egy egyszerű tenyérmozdulattal kinyitotta a cellaajtó zárját, amely halkan kattant egyet. Orgamraf kapva kapott az alkalmon és kilökte az ajtót.
- Édes szabadság – suttogta maga elé.
- Nagyon lesoványodtál – jegyezte meg Manthes, végigmérve a mellette álló férfit, akinek szinte minden egyes bordája kilátszott a ruha alatt.
- Mert éheztettek – magyarázta a Bölcs, majd Amandorgra emelte a tekintetét. – Vele most mi lesz?
Manthes válasz helyett belépett a börtöncellába, majd miután a király teste mellésiklott, megszüntette a levitációs varázslatot, melynek hatására Amandorg teste a hideg kőpadlóra zuhant.
- Gyorsan – suttogta izgatottan Manthes. – Mielőtt még magához tér.
Orgamraf vonakodva ugyan, de ismét belépett a cellába – nyilván éppen elegendő időt töltött itt ahhoz, hogy megutálja a négy falat –, majd Manthes előhúzott ruhájából egy különös, tüskés, zöld színű növényt.
- Nerames-lián? – kérdezte a Bölcs.
- Pontosan – bólogatott Manthes. – Feszítsd hátra a karjait!
Orgamraf a hasára fordította Amandorg testét, majd összeillesztette bal és jobb kezét a gerince fölött, Manthes pedig alaposan és erősen körbekötözte őket. Ezt követően ugyanezt megismételte a király lábainál, majd elégedetten nézett Orgamraf szemébe.
- Ezzel meg is volnánk – mondta. – Most pedig induljunk! Hosszú az út Sedimentorig!
- Várj egy kicsit – szólalt meg Orgamraf. – Mi történt veled az elmúlt néhány napban? Amikor Mésiore szolgái elraboltak, valami csatáról beszéltek, és féltem, hogy…
- Majd útközben elmesélem – felelte mosolyogva Manthes.
A varázsló és a Bölcs a következő pillanatban feltápászkodtak a földről, Manthes varázslattal bezárta a cella ajtaját, majd kiléptek a csapóajtón át a halottas éjszakába, s végül lassan elhagyták a kastélyt.
Abban a pillanatban azonban, amikor elhaladtak a jégcsapokkal tarkított vaskapu alatt, velőtrázó ordítás törte meg a néma, éjszakai csendet: Amandorg magához tért…
