Sose hittem volna, hogy lesz ennyire értelmetlen nap az életemben. A legjobb az lett volna, ha fel se kelek, és egyből hétfőre ugrunk. Remélhetőleg, az már jobb lesz.
Az egész azzal indult, hogy minden akarat ellenére mégiscsak felébredtem. Szokásos reggeli teendők (kávé, cigi, kaki) után úgy döntöttem, elmegyek a fodrászomhoz, stílust váltani. Gondoltam, talán ezzel beilleszkedek a társadalomba :P
A fodrász csaj vadiúj volt, és közöltem vele, hogy a meglévő hajam hosszát a felére csökkentse (ez kb. 3,5 centiméternyi felesleg levágását jelentette volna). A hátam mögött ollóval a kezében lesben álló nő csupán ennyit felelt: "Milyen szerencse! Az egyik nullásgép pont három és fél centire van beállítva. Nem baj ha azzal csinálom?"
Gondoltam, nem baj, csak csináld. Ám homokszem került a gépezetbe, illetve történetem első hősnőjének agyába. Ugyanis valamilyen csehovi mellébeszélés és figyelmetlenség következtében nem a 3,5 cm-re beállított nullásgépet ragadta meg hófehér kis kacsóival, hanem az 1 cm-re beállítottat. Mindebből Toxy mit sem véve észre teljes nyugalomban várta a hajvágást. Hősnőm elölről vágott akcióba. Fogta a gépet és a megbánás teljes hiányával a tekintetében végighúzta az elektromos szerkezetet a fejemen. A tükörben ezt követően láttam, hogy ez minden, csak nem az, amit én szerettem volna. Hősnőm izgatott hangon felkiáltott: "Hoppá, ezt elkúrtuk!" Miután minden maradék lelkierőmet összeszedtem, és meggátoltam magam abban, hogy a puszta két kezemmel fojtsam meg a fodrászvilág eme gyöngyszemét, lakonikus nyugalommal így szóltam: "Csak te kúrtad el."
Hősnőm nem érezte az élcet mély baritonomban, és továbbra is mosolyogva figyelve saját hófehérre csiszolt fogsorát a tükörben, megkérdezte tőlem: "Akkor most már így vágjam?"
Hát aranyszívem, ha te tudsz olyan módszert, amivel a levágott hajat vissza lehet növeszteni, készséggel hallgatlak. De mivel ilyenről még nem hallottam, mégis mit feleljek erre a kérdésre?
Szóval 1 cm-es lett a hajam. Mondhatom, nagyon örülök neki. És ez még csak napom első fele volt.
A második felében egy tervezett találkozóra került sor Zsolti barátommal, amely azonban nem egészen úgy sikerült, ahogy én azt szerettem volna. Akkut áltémák után gondoltam, végre felszínre hozhatjuk mindazon elhallgatott tényeket és információkat, amelyek megvitatására - külső okok miatt - eddig nem keríthettünk sort, de ez a terv kb. 15 perc után meghalt. Tőkérdések, tőmondatok, és már a tőköm is kivolt az egésszel. Külön megörültem, amikor kiderült, hogy mehetünk végre próbára. Gondoltam, legalább kiadom magamból az őrült feszültséget, amelyet másik két barátom, László és Nikolett hétvégi szakítás-próbája gerjesztett bennem, és amelynek hála a teljes péntek éjszakát átzokogtam. De természetesen ami el tud romlani, az el is romlik, és a próba sem éppen úgy sült el, ahogy én azt szerettem volna.
A stúdió egyik alkalmazottja ugyanis közölte, hogy önhibáján kívül nem áll módjában a szintetizátort a teljes időtartamra (három órára) odaadni, mivel az oda lett ígérve egy másik bandának is, és ők különben is előbb foglalták le mint mi. Mindez persze azt jelentette, hogy a tervezett három óra helyett csupán két órát játszhattunk, de mivel dobosunk, Dávid egy másik próbája miatt 1 órát késett, a tényleges próbára kb. 1 órát tudtunk szánni. Mindez nagyban megnöveli majd a siker esélyét a jövő heti koncerten.
A próbán megjelent Nykee is, aki valamilyen oknál fogva egy kis cigizés közben szemrehányás-szerűen közölte velem, hogy "hallom mindent tudsz a hétvégi szakítás dologról". Először nem értettem, hogy vajon ez most lecseszés vagy puszta érdeklődés affelől, hogy én hogyan hallottam a történetet. Komolyan kezdem azt hinni, bűnt követek el azzal, ha meghallgatok másokat. Hát akkor nem leszek bűnöző!
A próba siralmas volt. És nem csak a zenélés, az egész hangulat. Az egész teremre olyan mérhetetlen depresszió ült rá, hogy komolyan azt hittem, felvágom az ereimet az egyik cintányérral, vagy csak bedugom a mutatóujjam a számtalan konnektor egyikébe. Persze sok mindent nem értem volna el ezzel, így hát le is tettem róla. Persze álszent sem akarok lenni - én se voltam a helyzet magaslatán, ami az éneklést illeti, de majd a koncerten jó leszek, ígérem :D
A próba után felmerült annak ötlete, hogy beülünk esetleg egy sörre, banda-szinten, amiből persze nem lett semmi. Épp a múlt héten vetettük fel, hogy egyre több közös banzájt kellene szervezni, de ilyen hozzáállással ez lehetetlen. Elhiszem, hogy vasárnap van, de mivel a próbát 1 órával korábban fejeztük be, mint terveztük, egy óra közös időtöltés igazán belefért volna. De az attitűd teljesen megváltozott a bandán belül, és be kell valljam őszintén, nagyon haragudtam azokra, akik inkább a hazamenést választották. Félek, hogy ez a társaság szét fog esni, és hiába próbálok meg minden tőlem telhetőt ennek elkerülése érdekében, úgy tűnik, a segélykiáltásom süket fülekre talál. Hál istennek énekesnőnk, Ági elfogadta azt a javaslatomat, hogy az utolsó számnak az utolsó refrénjét - annak ellenére, hogy női szólamról van szó - közösen énekeljük, így ugyanis mind egyszerre lehetünk fent a színpadon, és talán sikerül egy családias, barátias befejezést nyújtanunk a nagyérdeműnek. De ez a bagázs haldoklik, és én nem vagyok elég erős ahhoz, hogy feltámasszam.
Mindent egybevetve, nagy csalódás volt ez a mai nap. Kezdek kiábrándulni az emberekből, megkérdőjelezem saját emberi kapcsolataimat, és rájöttem, hogy képes vagyok elhitetni magammal, hogy kényszerből kell ott lennem mindenütt. Ki tudja? Talán a hétfő meghozza a kívánt változást.
Az egész azzal indult, hogy minden akarat ellenére mégiscsak felébredtem. Szokásos reggeli teendők (kávé, cigi, kaki) után úgy döntöttem, elmegyek a fodrászomhoz, stílust váltani. Gondoltam, talán ezzel beilleszkedek a társadalomba :P
A fodrász csaj vadiúj volt, és közöltem vele, hogy a meglévő hajam hosszát a felére csökkentse (ez kb. 3,5 centiméternyi felesleg levágását jelentette volna). A hátam mögött ollóval a kezében lesben álló nő csupán ennyit felelt: "Milyen szerencse! Az egyik nullásgép pont három és fél centire van beállítva. Nem baj ha azzal csinálom?"
Gondoltam, nem baj, csak csináld. Ám homokszem került a gépezetbe, illetve történetem első hősnőjének agyába. Ugyanis valamilyen csehovi mellébeszélés és figyelmetlenség következtében nem a 3,5 cm-re beállított nullásgépet ragadta meg hófehér kis kacsóival, hanem az 1 cm-re beállítottat. Mindebből Toxy mit sem véve észre teljes nyugalomban várta a hajvágást. Hősnőm elölről vágott akcióba. Fogta a gépet és a megbánás teljes hiányával a tekintetében végighúzta az elektromos szerkezetet a fejemen. A tükörben ezt követően láttam, hogy ez minden, csak nem az, amit én szerettem volna. Hősnőm izgatott hangon felkiáltott: "Hoppá, ezt elkúrtuk!" Miután minden maradék lelkierőmet összeszedtem, és meggátoltam magam abban, hogy a puszta két kezemmel fojtsam meg a fodrászvilág eme gyöngyszemét, lakonikus nyugalommal így szóltam: "Csak te kúrtad el."
Hősnőm nem érezte az élcet mély baritonomban, és továbbra is mosolyogva figyelve saját hófehérre csiszolt fogsorát a tükörben, megkérdezte tőlem: "Akkor most már így vágjam?"
Hát aranyszívem, ha te tudsz olyan módszert, amivel a levágott hajat vissza lehet növeszteni, készséggel hallgatlak. De mivel ilyenről még nem hallottam, mégis mit feleljek erre a kérdésre?
Szóval 1 cm-es lett a hajam. Mondhatom, nagyon örülök neki. És ez még csak napom első fele volt.
A második felében egy tervezett találkozóra került sor Zsolti barátommal, amely azonban nem egészen úgy sikerült, ahogy én azt szerettem volna. Akkut áltémák után gondoltam, végre felszínre hozhatjuk mindazon elhallgatott tényeket és információkat, amelyek megvitatására - külső okok miatt - eddig nem keríthettünk sort, de ez a terv kb. 15 perc után meghalt. Tőkérdések, tőmondatok, és már a tőköm is kivolt az egésszel. Külön megörültem, amikor kiderült, hogy mehetünk végre próbára. Gondoltam, legalább kiadom magamból az őrült feszültséget, amelyet másik két barátom, László és Nikolett hétvégi szakítás-próbája gerjesztett bennem, és amelynek hála a teljes péntek éjszakát átzokogtam. De természetesen ami el tud romlani, az el is romlik, és a próba sem éppen úgy sült el, ahogy én azt szerettem volna.
A stúdió egyik alkalmazottja ugyanis közölte, hogy önhibáján kívül nem áll módjában a szintetizátort a teljes időtartamra (három órára) odaadni, mivel az oda lett ígérve egy másik bandának is, és ők különben is előbb foglalták le mint mi. Mindez persze azt jelentette, hogy a tervezett három óra helyett csupán két órát játszhattunk, de mivel dobosunk, Dávid egy másik próbája miatt 1 órát késett, a tényleges próbára kb. 1 órát tudtunk szánni. Mindez nagyban megnöveli majd a siker esélyét a jövő heti koncerten.
A próbán megjelent Nykee is, aki valamilyen oknál fogva egy kis cigizés közben szemrehányás-szerűen közölte velem, hogy "hallom mindent tudsz a hétvégi szakítás dologról". Először nem értettem, hogy vajon ez most lecseszés vagy puszta érdeklődés affelől, hogy én hogyan hallottam a történetet. Komolyan kezdem azt hinni, bűnt követek el azzal, ha meghallgatok másokat. Hát akkor nem leszek bűnöző!
A próba siralmas volt. És nem csak a zenélés, az egész hangulat. Az egész teremre olyan mérhetetlen depresszió ült rá, hogy komolyan azt hittem, felvágom az ereimet az egyik cintányérral, vagy csak bedugom a mutatóujjam a számtalan konnektor egyikébe. Persze sok mindent nem értem volna el ezzel, így hát le is tettem róla. Persze álszent sem akarok lenni - én se voltam a helyzet magaslatán, ami az éneklést illeti, de majd a koncerten jó leszek, ígérem :D
A próba után felmerült annak ötlete, hogy beülünk esetleg egy sörre, banda-szinten, amiből persze nem lett semmi. Épp a múlt héten vetettük fel, hogy egyre több közös banzájt kellene szervezni, de ilyen hozzáállással ez lehetetlen. Elhiszem, hogy vasárnap van, de mivel a próbát 1 órával korábban fejeztük be, mint terveztük, egy óra közös időtöltés igazán belefért volna. De az attitűd teljesen megváltozott a bandán belül, és be kell valljam őszintén, nagyon haragudtam azokra, akik inkább a hazamenést választották. Félek, hogy ez a társaság szét fog esni, és hiába próbálok meg minden tőlem telhetőt ennek elkerülése érdekében, úgy tűnik, a segélykiáltásom süket fülekre talál. Hál istennek énekesnőnk, Ági elfogadta azt a javaslatomat, hogy az utolsó számnak az utolsó refrénjét - annak ellenére, hogy női szólamról van szó - közösen énekeljük, így ugyanis mind egyszerre lehetünk fent a színpadon, és talán sikerül egy családias, barátias befejezést nyújtanunk a nagyérdeműnek. De ez a bagázs haldoklik, és én nem vagyok elég erős ahhoz, hogy feltámasszam.
